Történelmi háttér

Magyarország a vesztes központi hatalmak oldalán vett részt az első világháborúban. A győztes antant nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Egyesült Államok és Olaszország) szándéka az Osztrák-Magyar Monarchia hegemóniájának megszüntetése, a Monarchia feldarabolása volt. Az antant-hatalmak a Monarchia számára ellenségeket tudtak kreálni azzal, hogy titkos egyezményekben délvidéki területeket ajánlottak fel Szerbiának – amely a vártnál nagyobb ellenállást tudott kifejteni a Monarchia támadásával szemben 1914-ben, de ekkor nem volt a nyugati országok tényleges szövetségese –, illetve Erdélyt és tiszántúli területeket Romániának, amennyiben hadat üzen a Monarchiának.

Ezzel párhuzamosan a Monarchia nemzetiségi politikájával elégedetlen kisebbségi vezetők, akik a világháború kitörésének pillanatától kezdve lobbiztak a nyugati országok vezetőinél a Monarchia feldarabolása és nemzetállamok létrehozása érdekében, egyre hathatósabban képviselték nemzeti törekvéseiket. Sorra jöttek létre a nemzetiségek nemzeti tanácsai, 1915-ben Jugoszláv Bizottság alakult Londonban, 1916-ban Párizsban létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, 1918-ban pedig megalakult a Román Nemzeti Tanács.

1918. szeptember végén a Német Császárság vereséget szenvedett a nyugati fronton, majd októberben a Monarchia serege is kivérzett Itáliában. Gróf Tisza István október 17-én a magyar országgyűlésben kijelentette: „Ezt a háborút elvesztettük.” A már csak romjaiban létező Monarchia kormánya november 3-án Padovában fegyverszünetet írt alá. Tíz nappal később, az őszirózsás forradalmat követően megalakuló, kétségbeejtő helyzetben lévő Károlyi-kormány képviselője Belgrádban egy Magyarország számára rendkívül kedvezőtlen fegyverszüneti egyezményt volt kénytelen kötni. Az egyezmény lehetővé tette a szinte védtelen Magyarország antant általi megszállását, az országnak szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia kisebbségeinek követeléseivel, melyek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.

Megkezdődött a szerb, román és csehszlovák csapatok benyomulása a demilitarizált területekre, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy bekebelezzék Dél-Magyarországot, Erdélyt és a Felvidéket. Ezek a hadseregek nem csak a békeszerződés aláírásáig, pusztán rendfenntartási céllal szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba.

1919. január 18-án Versailles-ban megnyílt a világháborút lezáró békekonferencia, ekkor még csak a győztes államok részvételével, így magyar vonatkozású kérdésekben csak Szerbia, Románia és Csehszlovákia területi igényei kerültek szóba. A békekonferencián a győztes országok körülbelül két hónap leforgása alatt kialakították a későbbi békeszerződésből megismert határokat.

A magyar küldöttséget csak 1920 januárjában hívták meg a béketárgyalásokra. A delegáció január 7-én érkezett Párizsba, Apponyi Albert gróf vezetésével, Bethlen István és Teleki Pál grófokkal a soraiban. Teleki Pál, nemzetközileg elismert földrajztudós azonban hiába vitte magával a híres, ún. vörös térképét, amely az 1910. évi népszámlálási adatok alapján a Kárpát-medence tényleges etnikai viszonyait ábrázolta; hiába mondott figyelemre méltó beszédet Apponyi angolul és franciául is a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, az 1919 tavaszán megállapított határokon már nem lehetett változtatni. A nemzetközi kényszer hatására, a jövendő gazdasági talpra állás reményében nem maradt más lehetőség, mint a békediktátum aláírása.

A TRIANONI DÖNTÉS

1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában aláírták az első világháborút Magyarország számára lezáró békediktátumot, amelynek értelmében a vesztes központi hatalmak oldalán részt vevő Magyar Királyság területének mintegy kétharmadát elcsatolták. Az okmány – az 1919. évi saint-germaini osztrák békeszerződéssel együtt – szentesítette az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését, valamint az ezeréves fennállását alig negyedszázaddal korábban ünneplő történelmi Magyarország felbomlását. Magyar részről történő kényszerű elfogadását jól jelzi, hogy az újonnan megválasztott Horthy Miklós kormányzó által kinevezett – eleve átmenetinek szánt – Simonyi–Semadan-kormányból nem a hivatalban lévő külügyminiszter, Teleki Pál, hanem két politikailag súlytalan kormánytag írta alá az okmányt.

A trianoni békedöntéssel a Magyar Királyság Horvátország nélküli területe 282 870 km2-ről harmadára, 92 963 km2-re csökkent. 1920-as népszámlálási adatok alapján a Trianon előtti Magyarország több mint 18 milliós lakossága 7,6 millió főre esett vissza. Az elcsatolt területekkel együtt mintegy 3,2 millió honfitársunk került határainkon kívülre, szorult ki a nemzet összetartó erejéből. A Teleki féle vörös térkép bizonyítja, hogy az elcsatolt területek között színmagyar területek is kerültek határainkon túlra. A Trianon utáni Magyarország a 90%-os magyar arányával csaknem nemzetállammá vált, szemben a területileg nyertes, ún. utódállamokkal, ahol Csehszlovákiában mintegy 34%, a későbbi Jugoszláviában 17,1%, Romániában pedig 30% lett a nemzetiségek aránya, mindenütt meghatározó módon a magyarokkal.

Az elcsatolt területek

Az elcsatolt területekből Csehszlovákia kapta a Felvidéknek nevezett Észak-Magyarországot (korábban Felső-Magyarország vagy Felföld), valamint Kárpátalját. A Felvidék szó jelentése az idők során változott. A XIX. század előtt ritkábban volt használatos, a Magyar Királyság szláv (szlovák, ruszin) lakosságú északi területeire, az ún. tótsági vidékekre vonatkozott. A XIX. századtól kiterjesztették a fogalmat az északi hegyvidéki területre is, melyet korábban Felső-Magyarország vagy Felföld kifejezéssel illettek. (Ez a mai Nyugat-Szlovákia területéből a Pozsony–Nyitra vonaltól északra elterjedő területeket foglalta magába, kelet felé viszont Salgótarján és Miskolc környéke, a mai Kárpátalja hegyvidéki része, sőt a ma részben Romániához tartozó Máramaros területét is.) A dualizmus korában az inkább politikai értelemben használt Felvidék kifejezés a 16 szlovákok lakta vármegyére, valamint néhány idesorolt mai észak/északkelet-magyarországi (Borsod, Szabolcs), kárpátaljai és máramarosi megyékre volt használatos, Trianon óta kezdték a Csehszlovákiához került területek egészére használni, beleértve a kárpátaljaiakat is. A szocializmus időszakában lényegében tiltott volt a szó használata. A mai jelentés csak Szlovákia területére korlátozódik.

Kárpátalja (a mai Ukrajnában Kárpátontúli terület) 12 800 km²-nyi területének története elválaszthatatlan a Kárpát-medencétől, és a nagyrész ruszinok (kárpát-ukránok) által lakott térség sok tekintetben eltér Ukrajna többi vidékétől. Az ezer esztendeig Magyarországhoz tartozó terület Trianont követően Csehszlovákiához került, majd a csehszlovák állam megszűntét követően 1939. március 15-én visszafoglalták a magyar csapatok. A második világháború után a Szovjetunió bekebelezte ezt a területet is, később, a szovjet állam 1991-es szétesését követően Ukrajna része lett. (Közmondásba illő annak a munkácsi derék magyarnak a példája, aki a XX. század folyamán úgy válthatott ötször állampolgárságot, hogy ki sem mozdult otthonról.)

Erdélyről (Transsilvania) is – a Felvidékhez hasonlóan – a történelmi koroktól függően többféle értelemben beszélhetünk. A történelmi Erdély kifejezés a Királyhágón túli területeket (Belső-Erdélyt) jelenti, amely az egykori Magyar Királyságon belül bizonyos különállással rendelkezett. A török hódoltság idején önálló fejedelemség volt, mely a Magyar Királyság egyéb területeit (például Partiumot) is birtokolta. Közigazgatási szempontból a török kiűzésétől egészen 1848-ig külön állt a magyarországi területektől abban az értelemben, hogy kormányzó irányította, és önálló országgyűléssel is rendelkezett. A kiegyezést követően lett ismét a Magyar Királyság szerves része. Az 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés mondta ki Erdély egyesülését Romániával, melyen természetesen magyarok nem voltak jelen, és nem is kérdezték őket. Lényegében ezt szentesítette a trianoni béke. Az 1940-es második bécsi döntést követően négyévnyi időtartamra Erdély északi és keleti részét (utóbbi az akkor 90%-ban magyarok lakta Székelyföld) Magyarország visszakapta. Ezt a döntést az 1947. évi párizsi békeszerződés hivatalosan is megsemmisítette. A mai Erdély elnevezés Románia egész nyugati részét (16 megyét) jelenti, melybe a történelmi Erdélyen (Belső-Erdély) kívül a Partium és a Bánság Romániához tartozó nagyobb keleti része is beleértendő, melyeket együttesen Külső-Erdélynek is nevezünk.

A Bánság (Bánát) a Duna, a Tisza, a Maros, a Temes és a Déli-Kárpátok által határolt közel 28 ezer km² nagyságú terület, melynek nagyobbik része, mintegy kétharmada Romániához került (Kelet-Bánság), a kisebbik pedig a jugoszláviai Vajdaság része lett.

Bácska történelmi tájegység a Duna-Tisza köze déli részén, melynek nagy része (mintegy 85%-a) Jugoszláviához került. A török hódoltság koráig a Magyar Királyság része volt, ekkor azonban megkezdődött az innen elmenekülő magyar lakosság helyébe délszlávok (szerbek, bunyevácok, sokácok) betelepedése, akik a XVIII. század elején jelentős többségbe kerültek. A Habsburgok XVIII. századi betelepítési politikája következtében a magyarok és németek a század végére már a lakosság mintegy felét tették ki. A trianoni döntés a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolta a térség túlnyomó részét, mely területet a második világháború idején Magyarország visszaszerezte. Az 1947-es párizsi béke ezt a terület-visszaszerzésünket is megsemmisítette. Szomorú nevezetessége ennek a vidéknek az ún. újvidéki hideg napok, melyek 1942 elején a magyar hatóságok megtorló cselekményei voltak a partizánakciók letörésére, néhány ezer szerb áldozattal; majd az 1944/45-ös véres, több tízezer magyar áldozatot követelő megtorlások Tito partizánjai részéről.

Baranya vármegyét 1918-ban elfoglalták a szerbek, mely így egy időre a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság uralma alá került. A trianoni békeszerződés azonban csak délkeleti, kisebbik részét hagyta meg a későbbi Jugoszláviának (Baranyai Háromszög). 1921 augusztusában kísérlet történt a többi baranyai terület szerb annektálására is, létrehoztak egy kérész-életű Baranya-bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, melyben közreműködtek menekült kommunisták is. Pécs polgármestere ekkor Károlyi bukott hadügyminisztere, Linder Béla volt. A szerbek baranyai kivonulását követően a Nemzeti Hadsereg foglalta vissza területet. 1941 és 1945 között időlegesen a Baranyai Háromszög is visszakerült Magyarországhoz, de elcsatolását az 1947. évi párizsi békeszerződés ismét jóváhagyta.

Muraköznek ma a Trianon előtti Magyarországhoz, napjainkban Horvátországhoz tartozó történelmi, politikai és néprajzi régiót hívjuk. Területe a Dráva, a Mura, valamint Ausztria és Magyarország 1920 előtti határa által közrefogott, zömében (kb. 90%) horvátok lakta térség (1910-ben közel 6000 fő, mintegy 6,3%-nyi magyar lakosa volt). Székhelye: Csáktornya.

Burgenland (magyarul szokás Őrvidéknek is nevezni) a saint-germaini békeszerződéssel Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi térség, székhelye Kismarton. A békeszerződés eredetileg 4312 km²-nyi terület és 341 ezer lakos Ausztriához való kerüléséről intézkedett. Prónay Pál és Héjjas Iván alakulatai (az ún. Rongyos Gárda) megakadályozták a terület osztrák megszállását, és Olaszország közvetítésével közvetlen magyar–osztrák tárgyaláson rendezték a kérdést. Az 1921. október 13-i velencei egyezmény intézkedett arról, hogy kisebb terület kerüljön Ausztriához. Sopron és környéke hovatartozásáról 1921 decemberében népszavazás döntött, melynek során a lakosság kétharmada Magyarország mellett voksolt. Ekkor kapta meg – az eredetileg Burgenland székhelyének szánt – Sopron a civitas fidelissima, azaz a leghűségesebb város kitüntető címet. Burgenland neve, amelyet 1922-ben nyert el, onnan származik, hogy az Ausztriához került négy magyar vármegye német neve mind burggal végződik. Az 1938-as Anschlusst követően önálló tartományi státusza megszűnt, melyet 1945-ben nyert vissza.